Ha tekintetbe vesszük a távoli vagy a közelebbi múlt orvostörténelmét, egyáltalán
nem meglepő, hogy a gyógyszereket még ma is sok misztikum, babona és tévhit
veszi körül.
Ma mosolygunk ugyan a híres ókori orvosszaktekintélynek, Galenusnak
a Gyógyszertankönyvén, mégis évszázadokon át ez volt az orvosok gyógyszerhasználatának
az alapja. Galenus könyvében a gyógyszerek ranglistáján a szárított krokodilürülék
igen előkelő helyet foglalt el, s akkoriban ez annyira keresett gyógyszeralapanyag
volt, hogy esetenként hiánycikknek bizonyult és még hamisították is.
Ha az ókorból egy nagyot ugrunk egészen a XIX. századba és felütjük az akkor "érvényes" gyógyszerkönyvet,
amely vezérfonalul szolgál az orvosok mindennapi tevékenységéhez, ugyancsak
csóválhatjuk a fejünket, de még sajnálhatjuk is az akkori betegeket. Ez a gyógyszerkönyv
ugyanis pl. a malária kezelésére három, ringlóba vagy szilvába csomagolt élő
tetűt javasolt. (E gyógykezelés emléke még 1908-ban is élt a hazai cigányság
körében, akik hasmenéskor kilenc szilvát fogyasztottak, minden szilvában egyenként
egy-egy élő tetűvel.) Ez a XIX. századi gyógysikerkönyv fogfájás és sárgaság
ellen egyformán tetűt javasolt, tüdővész ellen pedig 13 db, pálinkába áztatott
földigilisztát. Az ízületi fájdalmaknak kedvenc gyógyszere a méhcsípés volt,
amit napjainkban is használnak.
Az ősi gyógyászatban a férgek mellett az egyes kőzeteknek volt különleges
jelentőségük. Plinius könyvéből tudjuk, hogy az ókori Rómában mandulagyulladás
és golyva ellen egyaránt borkősavat használtak. A borkősav mellett a középkori recepteken különböző hegyi kristályok, gyémántok, drágakövek szerepeltek. Történelmi
tény például, hogy VII. Kelemen pápa 1534-ben súlyos betegségének gyógyítására
orvosságként felbecsülhetetlen értékű gyémántport nyelt le. Ennek híre, akárcsak
a gyógykezelés kudarca, világszerte elterjedt, de mégsem volt elég ahhoz, hogy
a különböző kristályokat, gyémántokat vagy a már akkor is imádott aranyat oldatban,
porban ne használják különböző betegségek ellen. E történelmi tények ismeretében
meglepő, hogy még ma is vaskos kötetek foglalkoznak egyes ízületi betegségek
aranykezelésével, holott sohasem nyert egyértelmű bizonyítást, hogy az arany
speciálisan ezt a betegséget gyógyítaná.
A rovarok, az állati belsőségek, a különböző drágakövek mellett a természettudományos
korszak előtti orvos receptjén első helyen a különböző ízű növényi levelek,
kérgek és gyökerek szerepeltek leggyakrabban. Nem titok, hogy a modern orvostudomány,
pontosabban a gyógyszerkutatás a tapasztalatban hatásosnak bizonyult növényi
eredetű gyógyszerek hatóanyagának elemzésével, majd azok laboratóriumi, lombikban
történő előállításával számos ma is használatos, értékes gyógyszer birtokába
jutott. Ésszerűtlen, sőt sok esetben egyenesen káros lenne a növényekből kivont
vagy szintetikusan előállított vegytiszta gyógyszerek helyett az egész növény
bizonytalan hatású porát vagy főzetét használni.
Mégis tévedés volna azt hinnünk, hogy az ókorban vagy akár a 200 évvel ezelőtt
használt gyógyszereknek nem volt semmiféle hatásuk. Ez a hatás az esetek töredékében
lehetett valódi, a mai értelemben vett gyógyhatás is, amelyet az orvosi tapasztalat
évszázadokon át tovább hagyományozott. De biztos, hogy az akkori gyógyszerek
döntő többsége nem a mai értelemben vett kémiai vagy biokémiai úton, hanem
az orvosba vetett bizalom révén fejtette ki hatását. Azokban az esetekben tehát,
amelyekben szilvába rejtett tetű, szárított gilisztapor vagy krokodilürülék
után javult a beteg állapota, az nem ezeknek a kuruzslószereknek volt köszönhető,
hanem a betegnek a gyógyító orvosba, illetve a gyógyszerbe vetett hitének.
Ez a hit még ma sem elhanyagolható gyógytényező, amikor nagy hatású gyógyszereink,
műszereink, sebészi és sugárzási lehetőségeink vannak. Bár a mai gyógyszerek
hatásához nincs szükség feltétlenül az orvos személyébe, tekintélyébe vetett
bizalomra, tehát szuggesztív hatásra, ez nem jelenti azt, hogy ez a hatás nem
volna mindig kívánatos.
Oldalak: 1
Szendei, K.; Gyógyszer a családban 2004; InforMed
2005-06-02 18:15:19